Recski mise

Dr. Varga József jogász, a bécsi Európa-ház igazgatója:

recski mise
Sárkányölő Szent György szobra a Barakk Kápolnában

Két olyan dolgot is szeretnék megemlíteni, amelyek számomra, számunkra pozitív eredményt jelentettek, mert segítettek bennünket abban, hogy tisztán, szennyfolt nélkül vészeljük át ezt a hosszú időt. Az egyik, hogy ebben a táborban életre szóló barátságok születtek. Olyan barátságok, amelyek kint alig kötődhetnek. Hiszen ott bent olyan körülmények között is vállalni kellett a másikat, amelyeknek súlyos következményei lehettek, és voltak is. A másik pedig, és ez is rendkívül fontos, az internálótábor, főképpen Recsk, az emberismeret gyakorlóhelye volt. Három évig nem lehetett álarcban követ törni. Előbb-utóbb színt kellett vallani, és bizonyos személyeknél már az ötödik mondat után éreztük, megbízhatunk-e benne, vagy miért csinálja éppen azt, amit csinál. Például minden vasárnap délután összeültünk a priccsen, ez volt általában a szabad időszak, én majdnem teljesen kívülről tudtam a mise szövegét és ezt elmondtam. Sőt, azt hiszem, még azt sem mesélte el senki, hogy hosszú ideig féltve őriztünk magunknál egy corpust (szentostyát), amelyet az egyik jezsuitától kaptam, mielőtt elindultunk volna Recskre. A tőle kapott kis darab szentostyát egy fehér zsebkendőben őriztem majdnem a szabadulásomig. Amikor a büntetőtáborba kerültem, akkor átküldtem valakinek, de sajnos útközben elveszett, ha egyáltalán volt még belőle valami. Tehát ennek a kis kenyérdarabkának a színe alatt rejtőző Krisztus még a hitetlenek számára is védelmet, biztatást és erősítést jelenthetett, ha azok őszintén kívánták és kérték.

*

– Mi érintett meg téged oly mélyen és erősen?

Aykler Zsigmond egykori csendőrtiszt:

– A vasárnapi mise. Varga József elmondotta a misét vasárnap délutánonként. Csak akkor volt munkaszünet. A barakkban az alsó priccsen, hátul ült. Előtte és mellette ültek, akik hallgatták. A barakk két hosszanti falán helyezkedtek el a priccsek. A két priccs-sor közötti úton sétáló ávós nem láthatta őt, halkan beszélt, tehát nem is hallhatta. Egyáltalán nem tűnt fel, még a besúgók sem vették észre. Valaki még Kistarcsáról magával hozott egy parányi ostyatöredéket, ezt megérintettük az ujjunkkal, s az ujjunkat pedig a nyelvünkkel. Így áldoztunk. Az ostyával együtt sikerült Sík Sándor „Dicsőség, békesség” című imakönyvét is becsempészni, amely kézről kézre járt azok között, akik ismerték egymást. Szinte csodával határos, hogy egyetlen kutatásnál sem került elő, pedig nehéz volt feltűnés nélkül olvasni és nehéz volt észrevétlenül továbbadni is.

(Győrffy László: Tiroli muskátli magyar erkélyen. Huszonegy beszélgetés nyugati magyarokkal. Budapest, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 1998. 28., 92.p.)