Kőtörők és követek

Mindegyik téglán egy név: a recski, váci, márianosztrai, hortobágyi, kalocsai áldozatok neve a barakk-kápolna falán. Négy segédmunkás ült a Cifrakert fái alatt és tarokkozott.

Sokaknak olyan volt a rideg hatvanas évek elején ez a kép, mint egy látomás. A beavatottak persze csöppet sem csodálkoztak a segédmunkások különös foglalatosságán: jól ismerték mindőjüket. Meg a négy értelmiségi kisiklatott életét is. És még hány, de hány ilyen elcsámpult életút volt az idő tájt akár csak ebben a Duna menti kisvárosban is!

A váci Forte gyár ismert alakja volt akkoriban egy villanyszerelő. Mokány, erős ember, Kalácska úrnak hívták, vagy Kalácska doktornak. Ügyvéd volt, amíg lehetett, később meg, miután hivatásától eltiltották, segédmunkás. A közkeletű rövidítés szerint: sm. De nem adta föl, kitanulta a villanyos mesterséget. Diplomás mester lett. Másoknak nem volt ekkora szerencséjük. Bartos doktornak például vagy Ottó Karcsi bácsinak, az egykori járásbírónak. Ők még a tisztes iparosságig se vihették…

Jó esztendeje hozott össze a véletlen W. Bandi bácsival. Benne kincsesbányára leltem: igaz mesékkel ajándékozott meg. Beszélt a múlt egy olyan szeletéről, amelyről legfeljebb ha foszlányokban tudtam valamit. Pedig a különös történetek főszereplője hozzám a legközelebb állt: az apám. Az ő egykori rabtársa volt Bandi bácsi. Kértem, hadd írom meg, amit elbeszél. Azt mondta, majd. Nem tudtam sosem, miért a halogatás. Annyit mondott, ami elmúlt, ne bolygassuk, nekem is csak azért mesél, mert az apámról van szó. De talán majd, egyszer. Aztán sosem lett majd egyszer… mert egy hónapja meghalt.

Amikor hírét vette, hogy Mátramindszenten kápolna épült, egyre mondogatta, oda még el kell menni. Terveztük is, hogy fuvarozom, de ezt is halogatta. Már gyenge volt az úthoz. Vagy az emlékidézéshez. Mert különös egy kápolna az a mindszenti!

Galyatetőtől tíz kilométerre, a Sós-völgyben, a Mindszent patak partján fekszik a kis zsákfalu. Legfőbb látnivalója a középkori maradványokon a 18. században újjáépült barokk katolikus templom, pici huszártornyával meg az előtte álló tömzsi haranglábbal. Mindenszentek-oltára a három sorban álló szobraival ritkaságnak számít Európában. Két esztendeje már, hogy a községnek egy második temploma is lett. Persze a kis épületre inkább a kápolna titulus illik. Egy privát telken áll, ott, ahol a Boldogasszony Hajléka is. Ezt a kilencvenes években életre hívott Mens Sana Alapítvány álmodta ide. A környékbeli meg távolabbról érkező emberek testi-lelki ápolására szerveződött. Segítik a cserkészeket, lelki napokat szerveznek, és a Schönstatti Családakadémia szakmai támogatásával igyekeznek pártfogolni a kizökkent életű családokat. A csöndre, elmélyülésre vágyó emberek jönnek ide. Meg akik emlékezni akarnak: a félig alapítványi, félig magánkézben lévő telken építették meg a hajdani recski büntetőbarakk mását. Csak éppen nem a büntetés, hanem a feloldozás házaként. Ez lett a barakk-kápolna. Éppen úgy néz ki, mint a húsz kilométerre lévő egykori kényszermunkatábor épületei: gerendavázas, széldeszkával borított, de belül nyers téglákkal falazott. És a téglákon nevek: Tabódy atya, Musza Pál, Zichy Péter, Ruby Frigyes, Zimányi Tibor, Bogár László és sokak neve – az áldozatokéi a recski táborból, a váci börtönből, a hortobágyi pusztáról meg a többi kínosztó helyről. Egy kis táblán ez a fohász áll: „Háromszor csodálatos Anya! Kérünk, költözz be ebbe a neked készített kincses házba! Kezedbe helyezzük az elmúlt évtizedek áldozatait, szenvedéseit, imáit, amelyek Recsken, a Gyűjtőben, a Fő utcán, Márianosztrán, Kalocsán, Vácott, a Hortobágyon és még oly sok más helyen gyűltek össze. Ne vesszen el belőlük egy morzsányi sem! Szent Fiad változtassa át azokat kegyelmi forrásokká – mint Kánában a vizet borrá –, és osszon belőlük általad a szomjas embereknek.”

Az immár Bandi bácsi nélkül tett zarándoklaton, a mindszenti fakápolnában értettem meg az öreg szabódásának igazi okát: az áldozatból, a szenvedésből nem profitálni akart, mint annyian. Sokkal inkább kegyelmi forrást látott azokban. Keresztény emberhez méltón. Dzsembori – mondogatta volt, és nevetgélt hozzá, így nevezték maguk közt az internálótábort, amelyben annyi szenvedéssel teltek napjaik, hónapjaik, éveik, és ahova a tehetetlen bolsevik düh száműzte őket: miután a népbíróság nem talált elég indokot a börtönre, a „népellenes bűntettből” – hála a mentőtanúknak – a tárgyalásokon se népellenességet, se bűntettet nem sikerült bizonyítani, hát maradt a kényszermunka. És az évtizedekig való mellőzöttség, megtűrtség, számkivetettség. Megbocsátásból nekik sosem jutott. Örökre a „rendszer ellenségei” maradtak. De hisz tényleg azok voltak! Azé a gyűlölt, nyomorult rendszeré.

„Amikor török követ voltam…” – játszadozott olykor a szóval atyai barátunk, Guszti bácsi, és nevetve kiigazította a szándékos tévesztést: „akarom mondani, követ török…” Az élc talán enyhített az emlékek nyomasztó súlyán. Volt min. Egész családja megszenvedte a kommunizmus jöttét. Apja a püspökség egykori jószágkormányzója volt, kétméteres, szálfa ember, hatalmas erővel és még hatalmasabb intelligenciával – már csak ezért is gyűlöletes volt a bolsevikok szemében. Az arisztokratikus família valamennyi tagja így vagy úgy, de kárát vallotta az „új rendnek”. Ahogy az én családom is. Ez volt az összekötő kapocs a meghurcoltak között. És persze a polgári tradíciók, a tartás meg a keresztényi gondolkodás. Ez kötötte össze a Bandi bácsit és a Kalácska ügyvéd urat, az Ottó járásbírót meg a Bartos doktort, Guszti bácsit meg az apámat és sokakat még, politikai elítélteket és kisemmizetteket, rabszíjra fűzötteket és recski kőtörőket. Akikből persze sosem lett török követ. Csak a vég nélküli igazságküzdelem követe.

A fél évszázados idilli kép örökre megmarad az emlékezetben. Kora nyári gyenge napsütés, látszólagos béke, szép a dús park, a Cifrakert, a fák alatt ott ül négy segédmunkás-értelmiségi, köztük apám, tarokkoznak, túl vannak már vizsgálati fogságon, börtönön, kényszermunkatáboron, csak az emlékeiken nincsenek túl, és tán feledtetőül is jó a kártyajáték. Meg a félművelt pártemberek és pribékek bosszantására. Akik sosem tanultak meg se tarokkozni, se Vergiliust vagy Goethét olvasni.

Az akkor a fák alatt ülő négyből már senki nincs. Elmúlt az életük. Nem lettek hősök, nem jegyzi majd őket a történelem. Áldozatként is csak a nevesincs tömeg részeként maradnak az emlékezetben. Némelyikük nevét a mátramindszenti téglafal őrzi. Mint a Guszti bácsiét. Ott, a bal oldalon, az egyik téglán áll szálkás betűkkel: Bayer Ágoston. Az ő fia az én bérmaapám. Szüleink, a harcostársak már csak odafönt tarokkoznak…

Vajon mi valamicskét is tovább tudunk vinni a kapott örökségből?

Magyar Hírlap, Várkonyi Balázs - 2009. augusztus 29., szombat